Szellemi Kulturális Örökség
A Szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló egyezményt 2003-ban fogadta el az UNESCO közgyűlése, és 2020 júliusáig 180 állam csatlakozott hozzá. Az egyezmény célja az élő közösségi gyakorlatok megőrzése, a kulturális sokszínűség kölcsönös elismerése, valamint a nem tárgyiasult és gyakran kihalással fenyegetett kifejezési formák jelentőségének tudatosítása, az ilyen örökség-elemek védelme.
Magyarország 2006-ban a XXXVIII. kihirdető törvény megalkotásával tette lehetővé az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Megőrzéséért létrejött Egyezmény ratifikálását. A magyar törvény szövege tartalmazza az egyezmény eredeti angol szövegét és annak hivatalos magyar fordítását.
- Mohácsi busójárás, maszkos télűző szokás
- A matyó népművészet – egy hagyományos közösség hímzéskultúrája
- Solymászat mint élő emberi örökség (multinacionális felterjesztés)
- Blaudruck/Modrotisk/Kékfestés/Modrotlač, rezerv eljárású dúcnyomás és indigó textilfestés Európában (multinacionális felterjesztés)
- Magyar vonós zenekari hagyomány
- A lipicai lótenyésztés hagyománya (multinacionális felterjesztés)
- A kézműves üvegkészítés tudása, mesterségbeli technikája és képességei (multinacionális felterjesztés)
- Táncház-módszer, mint a szellemi kulturális örökség átörökítésének magyar modellje
- A népzenei örökség Kodály koncepció szerinti megőrzése
További információk: https://ich.unesco.org/en/lists
Hazánk nemzetközi szerepvállalása jelentős a szellemi kulturális örökség megőrzésének megvalósításában: Magyarországot az elsők között választották be az „alapokat lefektető”, a működési irányelveket pontosító Kormányközi Bizottságba, amelynek Magyarország 2006-2010. között, majd 2014-től 2018-ig ismételten tagja volt.
Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóság
Az Igazgatóság - székhelye a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum - feladata az UNESCO szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló egyezményének hazai szakmai megvalósítása és ennek koordinálása. Az Igazgatóság olyan operatív szakmai szervezetként működik, amely összehangolja a szellemi kulturális örökséghez és annak hatékony megőrzéséhez kapcsolódó tevékenységeket és programokat. Összefogja az ezek megvalósításában részt vevő intézményeket és szervezeteket, illetve ösztönzi, elősegíti és koordinálja a szellemi kulturális örökség megőrzésével és védelmével kapcsolatos további teendőket. Biztosítja a szellemi kulturális örökség promócióját a folyamatos és széles körű tájékoztatás révén, valamint nyilvánossá teszi az egyezményből következő hazai feladatokat és a megvalósulás folyamatának eredményeit, hivatalos dokumentumait.
Ennek szellemében feladatai közé tartozik a Nemzeti Jegyzék gondozása, megyei referensi és szakmai hálózatok kiépítése, működtetése, a szellemi kulturális örökség honlap üzemeltetése, oktatási programok kidolgozása, ismertetők készítése, konferenciák, továbbképzések, a szellemi kulturális örökséget népszerűsítő rendezvények szervezése.
2012-től az Igazgatóság az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság Szellemi Kulturális Örökség Szakbizottság titkárságaként is működött, illetve 2022-től a Szellemi Kulturális Örökség Magyar Nemzeti Bizottság titkársági feladatait látja el.
További információ: http://szellemikulturalisorokseg.hu/
A Nemzeti Jegyzék elemei itt érhetők el
A mohácsi busójárás farsang végén rendezett maszkos, télűző szokás. A hat napon át tartó tánccal, zenével kísért alakoskodó szokásban ma a város lakossága, a busócsoportok, a maszkokat, kereplőket készítő kézművesek, a busókat kísérő zenészek és táncosok vesznek részt. A szereplők az ide látogató nagyszámú közönséget is aktívan bevonják, így azok részesévé válnak a város több pontján zajló eseményeknek. A programok folyamatában egyformán szerepet kapnak a tervezett események, mint a busók gyülekezője, felvonulása, a telet szimbolizáló koporsó elégetése, busóavatás, néptáncbemutatók, kézműves vásár, és a spontán akciók és megnyilvánulások, mint a termékenységvarázsló rítuselemek, az ijesztgetés, a játékosság, a tánc.
A solymászat Eurázsia jelentős részén több ezer évre visszatekintő hagyomány, melynek a magyar solymászat is szerves részét képezi. Virágkorát hazánkban az államalapítástól az 1600-as évekig élte, napjainkban pedig újra egyre fontosabb szerepet tölt be a magyarság kultúrájában. A solymászat életmód, közösségi gyakorlat, mely magába foglalja a ragadozó madarak, a természet és a vadászat szeretetét, ismeretét; a vadászmadarak tenyésztését, felnevelését, betanítását csakúgy, mint a hagyományos solymászati felszerelések elkészítését és használatát. Mindemellett a közösségek foglalkoznak a történelmi solymászmúlt feltárásával és hagyományainak ápolásával, a solymászati tudás átadásával is.
A matyó közösség Mezőkövesden és az Északkelet-Magyarországon fekvő településeken él. A 19. században kifejlesztett matyó népművészet jellegzetes vonása a dekoratív textíliákon használt sík öltésű hímzés virágdísze. Ezeket a virágos motívumokat – különösen a „Matyó-rózsát” – gyakran más művészeti formákban is használják (például a bútorfestészetben, amely Mezőkövesd egyik önálló, hagyományos mesterségévé fejlődött). A matyó-stílusú hímzés alapvető eleme a hagyományos helyi viseletnek, amelyet ünnepi alkalmakkor még mindig viselnek, és amikor a közösséget képviselik. A Matyó népművészetének és örökségének megőrzése és terjesztése a helyi nem kormányzati szervezetek és intézmények több száz aktív tagjának munkája révén valósul meg. A hagyományos paraszti kultúra elhalványulásával ez a művészet, különösen a hímzett darabok, a matyó identitás mindennapi és közösségi reprezentációját jelentik.
A festőmesterség elterjesztése Európában a flamandokhoz köthető, akik már a 8. századtól folytatták a mesterséget. A legkorábbi festőcéh 1208-ban Bécsben jött létre.
Magyarországon először 1608-ban Lőcse, Eperjes, Igló és Késmárk társulásával kezdte meg működését. A 18. század második felében a hazánktól nyugatra eső területeken a textiliparban és a festőmesterségben munkaerő-felesleg képződött.
Egyéni vándorutak és a családi áttelepülések egyaránt növelték a magyarországi festőmesterek számát. Így kerültek Magyarországra a Kluge család ősei a szászországi Sorauból, akik hét generáción keresztül folytatták a mesterséget.
A 18. század közepén a textilt mintázó vászonnyomók pigment és pácnyomást, a festők a kék szín előállítására a festőcsüllenggel való festést alkalmazták. Az indigó, bár nem volt ismeretlen már a középkorban sem, csak a tömeges behozatal beindítása után vált elterjedtté. A kékfestés a 18. század végétől meghonosodó festőmesterség egyik speciális ágát a rezerv eljárású dúcnyomást és az indigóval történő textilfestést jelenti.
Az indigóval történő festés mellett a 20. század első felétől megjelenő jobb minőséget adó szintetikus indigó, az indatrén és ehhez párosuló gépesített dúcnyomás terjedt el. Mindkét technológia együttesen jelen van a ma már csak néhány műhely által képviselt kékfestőmesterségben Magyarországon.
(2019-től a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékén, 2022-től Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listáján szerepel.)
Magyarország önálló felterjesztésként nyújtotta be a magyar vonós zenekari hagyomány örökségelemet az UNESCO listájára. A vonós zenei formáció évszázadok folyamán alakult ki az úri vonós zenei gyakorlat alapján. A hegedű-brácsa-bőgő alapfelállású paraszti vonósbandák meghatározó elemei voltak a hétköznapok és ünnepek közösségi és családi alkalmainak, táncos és énekes mulatságainak. A parasztbandák tagjai hallás után, kézről tanulás útján sajátították el a zenei tudást és helyi igények szerint alakították gyakran többezres nagyságrendű repertoárjukat. Az 1970-es években alakuló táncházmozgalom a vonós zenei hagyomány számára is fordulatot hozott, és segítette annak fennmaradását, napjainkban pedig virágzását. A hivatalos képzések beindulásának köszönhetően ma több száz népzenész számára életforma, hivatás a vonós zene gyakorlása és tudatos tovább örökítése. Mivel a magyar vonószenekarok mindig is alkalmazkodtak a társadalmi környezethez, a dallamokat, a szövegeket, a játékstílust és a repertoárt a zenészek, a táncosok és a közönség közösen alakítják. A magyar népi vonószenekar változatos hangszeres összetételével, társadalmi és kulturális funkcióival és sokszínű repertoárjával egész Európára, de különösen a szomszédos térségekre kisugárzó hatással van, így napjainkban az egyik legnagyobb hatású zenei jelenség a térségben.
A lipicai lótenyésztés hagyományát nyolc ország közösen terjesztette az UNESCO elé. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a császári udvari feladatokra kitenyésztett lófajtát a mai Szlovénia területén található Lipica település császári ménesében tartották. Magyarországnak kiemelkedő szerepe volt a fajta fenntartásában. A napóleoni háborúk idején veszélybe került ménest a magyarországi Mezőhegyesre menekítették, innen terjedt el a lipicai lótenyésztés az egykori monarchiához tartozó országokban. A lipicai lótenyésztés több mint 450 éve egyesíti a közösségeket, erős közös identitástudatot teremtve, többek között a speciális szókincs és a tenyésztők és a lovak közötti szoros érzelmi kapcsolat révén. Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Magyarország, Olaszország, Románia, Szlovénia, Szlovákia rendelkezik a lipicai lovakat tenyésztő ménesgazdaságokkal. Magyarország kiemelkedik a lipicai lóval gyakorolt fogathajtás nemzetközi eredményeivel.
(2021-től a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékén szerepel a magyarországi üvegművesség, 2023-tól multinacionális felterjesztésként Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listáján szerepel A kézműves üvegkészítés tudása, mesterségbeli technikája és képességei.)
A hagyományos üvegművesség magában foglalja az üvególmozás mellette az újabb technikai vívmányokon, új anyagminőségeken alapuló melegeljárásokat, a rogyasztást vagy a labortechnikával készült használati tárgyakat és a szépművészet alkotáskörébe sorolható szobrokat és kisplasztikákat. A díszítő funkcióval bíró üvegművészet felhasználva 20. századi technológiákat, gyári közegből kilépve is tovább él, teret talál a fizikai határokat feszegető kreativitáshoz. Az üvegművesség mesterségbeli és művészeti tudásmegőrzése jelen helyzetben gyakorlat orientált formában iskolai, egyetemi, szimpóziumi és műtermi keretek között történik Magyarországon. Az ehhez kapcsolódó kutatási és megőrzési stratégiák kidolgozása, kapcsolati koordinációk kiépítése, a közösségi hagyományok ápolása is hozzájárulnak az üvegművesség megmaradásához, ahogy a széles körű ismeretterjesztés érdekében tett erőfeszítések is.
Az 1970-es években Budapesten kibontakozott mozgalom, a szellemi kulturális örökséget komplexen (zene, tánc, költészet, szokás stb.), közösségi, művelődési, szórakozási alkalomként kínálja a ma embere számára. A „táncház” nyitott, alulról szerveződő, mindenki számára hozzáférhető kulturális hálózat, amely civil kezdeményezésként indult, majd kismértékben intézményesült. A módszer lényege, hogy az örökségelemeket közvetlenül a helyi közösségek élő gyakorlatából és archív forrásból meríti, miközben folyamatosan együttműködik a kutatókkal, tudósokkal, művelődésszervezőkkel. A táncházban résztvevők nem passzív szereplők, a szellemi kulturális örökség egyes elemeinek elsajátítása aktivitást igényel, és eközben közösségi élményt ad számukra.
2011-től az UNESCO Szellemi kulturális örökség jó megőrzési gyakorlatainak regiszterén szerepel.
2016-tól az UNESCO Szellemi kulturális örökség jó megőrzési gyakorlatainak regiszterén szerepel.
