Szellemi Kulturális Örökség
A Szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló egyezményt 2003-ban fogadta el az UNESCO közgyűlése, és 2020 júliusáig 180 állam csatlakozott hozzá. Az egyezmény célja az élő közösségi gyakorlatok megőrzése, a kulturális sokszínűség kölcsönös elismerése, valamint a nem tárgyiasult és gyakran kihalással fenyegetett kifejezési formák jelentőségének tudatosítása, az ilyen örökség-elemek védelme.
Magyarország 2006-ban a XXXVIII. kihirdető törvény megalkotásával tette lehetővé az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Megőrzéséért létrejött Egyezmény ratifikálását. A magyar törvény szövege tartalmazza az egyezmény eredeti angol szövegét és annak hivatalos magyar fordítását.
- Mohácsi busójárás, maszkos télűző szokás
- A matyó népművészet – egy hagyományos közösség hímzéskultúrája
- Solymászat mint élő emberi örökség (multinacionális felterjesztés)
- Blaudruck/Modrotisk/Kékfestés/Modrotlač, rezerv eljárású dúcnyomás és indigó textilfestés Európában (multinacionális felterjesztés)
- Magyar vonós zenekari hagyomány
- A lipicai lótenyésztés hagyománya (multinacionális felterjesztés)
- A kézműves üvegkészítés tudása, mesterségbeli technikája és képességei (multinacionális felterjesztés)
- Táncház-módszer, mint a szellemi kulturális örökség átörökítésének magyar modellje
- A népzenei örökség Kodály koncepció szerinti megőrzése
További információk: https://ich.unesco.org/en/lists
Hazánk nemzetközi szerepvállalása jelentős a szellemi kulturális örökség megőrzésének megvalósításában: Magyarországot az elsők között választották be az „alapokat lefektető”, a működési irányelveket pontosító Kormányközi Bizottságba, amelynek Magyarország 2006-2010. között, majd 2014-től 2018-ig ismételten tagja volt.
Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóság
Az Igazgatóság - székhelye a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum - feladata az UNESCO szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló egyezményének hazai szakmai megvalósítása és ennek koordinálása. Az Igazgatóság olyan operatív szakmai szervezetként működik, amely összehangolja a szellemi kulturális örökséghez és annak hatékony megőrzéséhez kapcsolódó tevékenységeket és programokat. Összefogja az ezek megvalósításában részt vevő intézményeket és szervezeteket, illetve ösztönzi, elősegíti és koordinálja a szellemi kulturális örökség megőrzésével és védelmével kapcsolatos további teendőket. Biztosítja a szellemi kulturális örökség promócióját a folyamatos és széles körű tájékoztatás révén, valamint nyilvánossá teszi az egyezményből következő hazai feladatokat és a megvalósulás folyamatának eredményeit, hivatalos dokumentumait.
Ennek szellemében feladatai közé tartozik a Nemzeti Jegyzék gondozása, megyei referensi és szakmai hálózatok kiépítése, működtetése, a szellemi kulturális örökség honlap üzemeltetése, oktatási programok kidolgozása, ismertetők készítése, konferenciák, továbbképzések, a szellemi kulturális örökséget népszerűsítő rendezvények szervezése.
2012-től az Igazgatóság az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság Szellemi Kulturális Örökség Szakbizottság titkárságaként is működött, illetve 2022-től a Szellemi Kulturális Örökség Magyar Nemzeti Bizottság titkársági feladatait látja el.
További információ: http://szellemikulturalisorokseg.hu/
A Nemzeti Jegyzék elemei itt érhetők el
A mohácsi busójárás farsang végén rendezett maszkos, télűző szokás. A hat napon át tartó tánccal, zenével kísért alakoskodó szokásban ma a város lakossága, a busócsoportok, a maszkokat, kereplőket készítő kézművesek, a busókat kísérő zenészek és táncosok vesznek részt. A szereplők az ide látogató nagyszámú közönséget is aktívan bevonják, így azok részesévé válnak a város több pontján zajló eseményeknek. A programok folyamatában egyformán szerepet kapnak a tervezett események, mint a busók gyülekezője, felvonulása, a telet szimbolizáló koporsó elégetése, busóavatás, néptáncbemutatók, kézműves vásár, és a spontán akciók és megnyilvánulások, mint a termékenységvarázsló rítuselemek, az ijesztgetés, a játékosság, a tánc.
A solymászat Eurázsia jelentős részén több ezer évre visszatekintő hagyomány, melynek a magyar solymászat is szerves részét képezi. Virágkorát hazánkban az államalapítástól az 1600-as évekig élte, napjainkban pedig újra egyre fontosabb szerepet tölt be a magyarság kultúrájában. A solymászat életmód, közösségi gyakorlat, mely magába foglalja a ragadozó madarak, a természet és a vadászat szeretetét, ismeretét; a vadászmadarak tenyésztését, felnevelését, betanítását csakúgy, mint a hagyományos solymászati felszerelések elkészítését és használatát. Mindemellett a közösségek foglalkoznak a történelmi solymászmúlt feltárásával és hagyományainak ápolásával, a solymászati tudás átadásával is.
A matyó közösség Mezőkövesden és az Északkelet-Magyarországon fekvő településeken él. A 19. században kifejlesztett matyó népművészet jellegzetes vonása a dekoratív textíliákon használt sík öltésű hímzés virágdísze. Ezeket a virágos motívumokat – különösen a „Matyó-rózsát” – gyakran más művészeti formákban is használják (például a bútorfestészetben, amely Mezőkövesd egyik önálló, hagyományos mesterségévé fejlődött). A matyó-stílusú hímzés alapvető eleme a hagyományos helyi viseletnek, amelyet ünnepi alkalmakkor még mindig viselnek, és amikor a közösséget képviselik. A Matyó népművészetének és örökségének megőrzése és terjesztése a helyi nem kormányzati szervezetek és intézmények több száz aktív tagjának munkája révén valósul meg. A hagyományos paraszti kultúra elhalványulásával ez a művészet, különösen a hímzett darabok, a matyó identitás mindennapi és közösségi reprezentációját jelentik.
A festőmesterség elterjesztése Európában a flamandokhoz köthető, akik már a 8. századtól folytatták a mesterséget. A legkorábbi festőcéh 1208-ban Bécsben jött létre.
Magyarországon először 1608-ban Lőcse, Eperjes, Igló és Késmárk társulásával kezdte meg működését. A 18. század második felében a hazánktól nyugatra eső területeken a textiliparban és a festőmesterségben munkaerő-felesleg képződött.
Egyéni vándorutak és a családi áttelepülések egyaránt növelték a magyarországi festőmesterek számát. Így kerültek Magyarországra a Kluge család ősei a szászországi Sorauból, akik hét generáción keresztül folytatták a mesterséget.
A 18. század közepén a textilt mintázó vászonnyomók pigment és pácnyomást, a festők a kék szín előállítására a festőcsüllenggel való festést alkalmazták. Az indigó, bár nem volt ismeretlen már a középkorban sem, csak a tömeges behozatal beindítása után vált elterjedtté. A kékfestés a 18. század végétől meghonosodó festőmesterség egyik speciális ágát a rezerv eljárású dúcnyomást és az indigóval történő textilfestést jelenti.
Az indigóval történő festés mellett a 20. század első felétől megjelenő jobb minőséget adó szintetikus indigó, az indatrén és ehhez párosuló gépesített dúcnyomás terjedt el. Mindkét technológia együttesen jelen van a ma már csak néhány műhely által képviselt kékfestőmesterségben Magyarországon.
(2019-től a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékén, 2022-től Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listáján szerepel.)
Magyarország önálló felterjesztésként nyújtotta be a magyar vonós zenekari hagyomány örökségelemet az UNESCO listájára. A vonós zenei formáció évszázadok folyamán alakult ki az úri vonós zenei gyakorlat alapján. A hegedű-brácsa-bőgő alapfelállású paraszti vonósbandák meghatározó elemei voltak a hétköznapok és ünnepek közösségi és családi alkalmainak, táncos és énekes mulatságainak. A parasztbandák tagjai hallás után, kézről tanulás útján sajátították el a zenei tudást és helyi igények szerint alakították gyakran többezres nagyságrendű repertoárjukat. Az 1970-es években alakuló táncházmozgalom a vonós zenei hagyomány számára is fordulatot hozott, és segítette annak fennmaradását, napjainkban pedig virágzását. A hivatalos képzések beindulásának köszönhetően ma több száz népzenész számára életforma, hivatás a vonós zene gyakorlása és tudatos tovább örökítése. Mivel a magyar vonószenekarok mindig is alkalmazkodtak a társadalmi környezethez, a dallamokat, a szövegeket, a játékstílust és a repertoárt a zenészek, a táncosok és a közönség közösen alakítják. A magyar népi vonószenekar változatos hangszeres összetételével, társadalmi és kulturális funkcióival és sokszínű repertoárjával egész Európára, de különösen a szomszédos térségekre kisugárzó hatással van, így napjainkban az egyik legnagyobb hatású zenei jelenség a térségben.
A lipicai lótenyésztés hagyományát nyolc ország közösen terjesztette az UNESCO elé. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a császári udvari feladatokra kitenyésztett lófajtát a mai Szlovénia területén található Lipica település császári ménesében tartották. Magyarországnak kiemelkedő szerepe volt a fajta fenntartásában. A napóleoni háborúk idején veszélybe került ménest a magyarországi Mezőhegyesre menekítették, innen terjedt el a lipicai lótenyésztés az egykori monarchiához tartozó országokban. A lipicai lótenyésztés több mint 450 éve egyesíti a közösségeket, erős közös identitástudatot teremtve, többek között a speciális szókincs és a tenyésztők és a lovak közötti szoros érzelmi kapcsolat révén. Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Magyarország, Olaszország, Románia, Szlovénia, Szlovákia rendelkezik a lipicai lovakat tenyésztő ménesgazdaságokkal. Magyarország kiemelkedik a lipicai lóval gyakorolt fogathajtás nemzetközi eredményeivel.
Az 1970-es években Budapesten kibontakozott mozgalom, a szellemi kulturális örökséget komplexen (zene, tánc, költészet, szokás stb.), közösségi, művelődési, szórakozási alkalomként kínálja a ma embere számára. A „táncház” nyitott, alulról szerveződő, mindenki számára hozzáférhető kulturális hálózat, amely civil kezdeményezésként indult, majd kismértékben intézményesült. A módszer lényege, hogy az örökségelemeket közvetlenül a helyi közösségek élő gyakorlatából és archív forrásból meríti, miközben folyamatosan együttműködik a kutatókkal, tudósokkal, művelődésszervezőkkel. A táncházban résztvevők nem passzív szereplők, a szellemi kulturális örökség egyes elemeinek elsajátítása aktivitást igényel, és eközben közösségi élményt ad számukra.
2011-től az UNESCO Szellemi kulturális örökség jó megőrzési gyakorlatainak regiszterén szerepel.
2016-tól az UNESCO Szellemi kulturális örökség jó megőrzési gyakorlatainak regiszterén szerepel.